50 év babái
Hogy a gyűjtőt mi hajtja, milyen szempontok szerint válogat azt nehezen tudjuk megfogalmazni. Mindenkinek más a kedves. Olykor megszeret egy tárgyat, ami másnak értéktelen és új életre kelti, olykor igazi kincsre bukkan, melyre mások is áhítoznak. A babakiállítás, a Békéscsabán sokak által ismert Mester Gábor régiséggyűjtő válogatásából állt össze. Gabi bácsi szenvedélyes gyűjtő, aki már több kiállítást is maga mögött tudhat különböző tematikákra építve.
Az itt kiállított babáknak is történetük van. Valamikor a szüleink, nagyszüleink korában játszottak velük. Akkoriban még nem volt sok játéka a gyerekeknek és nagy becsben tartották azt a keveset is. Ha megállunk egy-egy kissé megkopott alak előtt, játszunk el a gondolattal, ki lehetett az, aki vele játszott. Aki legkedvesebb barátjaként minden titkát megosztotta babájával. Aki mindenhová magával vitte, babusgatta. Együtt teáztak, tanultak, talán még együtt is aludtak. Ezek a babák még messze állnak a mai barbie babák világától. Nem karcsú, vékony, szőke idolok, egy másik kor hangulatát idézik. Vajon hol lapultak, mióta nem játszanak velük? Egy padlás régi utazóládájának mélyén vagy egy garázs rég elfeledett dobozaiban várták, hogy Gabi bácsi rájuk találjon? Minden babának van története, a fantáziádra bízzuk, melyiknek mi lehetett az.
A kiállítás 2024. február 15. és június 15. között látogatható előadásaink előtt, valamint nyitvatartási időben, előzetes egyeztetés alapján.
Három kislány sétál a parkban. Körbe-körbe mennek, közben nagyokat kacagnak. Tél van. Az arcuk kipirulva, ahogy felnevetnek, leheletük párafelhőben olvad össze. Egyikük egy kis fa babakocsit tol maga előtt. Mozdulataik olykor gyermekiek, olykor fiatal hölgyeket idézőek. Meg-meg állnak, megigazgatják a babakocsiban ülő baba ruháját, betakargatják, beszélnek hozzá. Mintha csak fiatal anyukák lennének, olyan gondoskodók és aggodalmaskodóak.
– Nehogy megfázz szívem!
– Takard be a lábacskáját!
Aztán hirtelen a játszótérhez érnek és teljesen megfeledkezve magukról a mászóka felé szaladnak. A babakocsi a járda szélén marad, benne a gondosan betakart babával. Énekelnek, mondókáznak, felkapaszkodnak a hideg vasra, de hamar le is ugranak, majd odaragad a bőrük. Hirtelen észbe kapnak:
-A baba!
Odaszaladnak. Körbe állják a kis fa babakocsit és aggodalmaskodva becézik, babusgatják a benne ülő aprócska babát.
-Gyertek lányok, indulunk haza!
A három fruska gyorsan megöleli egymást és elindulnak. A két zöld kabátos, copfos, kicsit zömök ikerlány a ligeten át futva halad. Közben kicsit szökdelnek is néha.
A babakocsit tologató vékonyka kislány még áll ott egy picit.
-Ne haragudj Elizabet! Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek! Soha többé nem feledkezem meg rólad!
Újra betakargatja a kocsiban ülő babát, és magabiztos léptekkel elindul a vízpart irányába, ahol anya már türelmetlenül várja.
Rózsás arcú, vékonyka kislány ácsorog a játékbolt kirakata előtt. Hullámos, barna haja masnival copfba kötve, ruhája tiszta, de harisnyája térdén halvány sárfolt éktelenkedik. Mindig inkább a fiúkkal szeretett játszani. Most azonban mintha megbabonázták volna. Piros ruhás, barna hajú babát nézeget a kirakatban. Valami olyan vonzalmat érez iránta, mint még soha semmi iránt. Szinte már látja, ahogy együtt sétálnak a főutcán, mikor anyával a piacra kell menni. Mindkettőjüknek saját pici fonott kosara van. A babáéba vesznek egy szép piros paradicsomot, ő pedig almát kér a sajátjába. Majd délután, amikor anyáék pihennek, és ők teadélutánt tartanak, együtt megeszik. A kislány imádja az almát és a lédús paradicsomot. Olyan mókás, amikor beleharap és a leve szinte kirobban a szájában. Savanykás és édes is. Nyáron ez a legjobb. Aztán elképzeli, hogy mindent megbeszélnek. Elmeséli neki, hogy a Julcsi milyen gonosz, mert azzal csúfolja, hogy szerelmes a Tamásba, pedig ő csak azért játszik vele, mert ő tud a legmesszebbre köpni a fiúk közül és az annyira nehéz dolog. Meg elmeséli, hogy mennyire nem szereti a Cila nénit, a tanítónénit, mert az mindig azt mondja, hogy ilyen macskakaparással nem lehet igazi kisasszonnyá válni. De ki akar kisasszony lenni? Ő lovakat fog tartani, mert azok annyira gyönyörűek és egész nap nadrágban lesz és koszos lesz, meg kicsit lószagú. A szomszéd néni mindig azzal szekálja, hogy ha ilyen vadóc, sose lesz férje. De kinek kell férj? Egyáltalán mire jó? Ekkor anya hangja szól a távolból:
-Gyere már Luca! Elkésünk a templomból!
A hang egyre élesebb, anya kezd ideges lenni. Jobb, ha indul. Int egyet a piros ruhás babának és elszalad anya után.
-Holnap újra eljövök, és még beszélgetünk. -súgja oda még a babának, a kirakatban.
Büszke katona volt. Egyenruhája vasalt, tiszta, arca, vonásai inkább szelídek. Nem játéknak készült. Sorsa az volt, hogy hős harcok hírnöke legyen. Aztán egy szép napon, a nagypapa polcáról leemelte egy kisfiú. Éppen nem voltak felnőttek a szobában. Még jó, mert biztosan nem engedték volna, hogy játsszon vele. A katona először megriadt, majd lassan melegség járta át merev kis testét.
-Én leszek a kapitány, te pedig a segédem!
Harcba indultak. Meleg, szellős tavaszi nap volt. A kisfiú, kezében a katonával kifutott az udvarra és hatalmas csatát vívtak. Egész nap haditerveket szőttek. Bejárták a nagypapa kertjének minden zugát. A szőlőlugasban volt a főhadiszállás, az almafa alatt a tábori étkezde, a diófa árnyékában pedig a pihenő. A csatában a katona megsebesült, de a kút tövében felállított klinikán hamar meggyógyult és újra harcba szálltak.
Szép lassan beesteledett és a kisfiú a csatában kipirulva ment be a házba a nagymama hívó szavára. Kész a vacsora. Visszatette a katonát a polcra. Senki sem vette észre, hogy aznap milyen különleges nap volt. Reggel indulnak haza anyáékkal de a katona itt marad. Ül a polcon és örökké erre a napra emlékezik.
Utazóládák sorakoznak a vasútállomás peronján. Késik a pesti gyors. Már megint. A család nyugodtan várakozik, hiszen úgysem tehetnek mást és amúgy is hosszú időre utaznak. Leülnek egy padra, nézik a forgatagot. Mintha ma sokkal többen utaznának, mint máskor. Nem először mennek hosszabb időre a fővárosban. Az apa gyakran kap megbízatást és ilyenkor, ha teheti, viszi az egész családot. Mégsem lehet, hogy hónapokig ne találkozzanak. A szőke kislány egy darabig nyugodtan ül közöttük, lóbálja alábát, de bármennyire is igyekszik türelmesnek lenni, megunja a várakozást. Felpattan és a ládákhoz szalad. Valamit nagyon keres. Aztán hirtelen felragyog az arca. Megvan. Egy kisebb ládát húz ki a halom mögül és óvatosan felnyitja. Szépen öltöztetett, barna hajú, kalapos, elegáns babát vesz ki belőle.
-Édesem, mindjárt jön a vonat, most ne pakolj ki.
-Csak megnéztem, hogy jól van-e. Mindjárt visszateszem.
Leguggol és halkan odasúg az elegáns babának.
-Tudod én nem akartalak becsomagolni. Sokkal jobb lenne, ha mellettem ülnél a vonaton, de anya nem engedi. Azt mondta, hogy bepiszkolod a ruhádat. Pedig én nagyon vigyáznék rád. Azért egy kekszet betettem a zsebembe, nézd, ezt neked hoztam. Berakom melléd a ládába, akkor az sem fog elveszni. Holnap majd megesszük együtt. Anyáék úgyis valami fogadást tartanak, ahova engem nem visznek le magukkal és megint a Manci néni fog rám vigyázni. Szeretem a Manci nénit, bár kicsit furcsa szaga van, állítólag parfüm, de szerintem nem az. Anyának is van parfümje, de az nem ilyen furcsa. Az sokkal selymesebb. De legalább Manci néni hamar elalszik és akkor mi majd az ablakból figyelhetjük, hogy kik jönnek a fogadásra. Olyan szépek a nénik azokban a fényes ruhákban. Meg kalapjuk is van, mint neked. A kalapokat nagyon szeretem. Ha majd nagy leszek, nekem is lesz.
Hangosan sípolva fut be a Pesti gyors. A szülők felpattannak és elkezdenek rendezkedni a ládák körül. A kislány gyorsan visszateszi a babát és gondosan lezárja a ládát. Indulni kell.
Idős hölgy ül a padon. Az őszi délutánok olyan gyönyörűek. Még van ereje a napnak és a vízparti sétány mindig olyan megnyugtató, ahogy a gesztenyefák vörösesbarna lombja lágyan hullámzik. Gyakran kijár ide. Szereti nézni a családokat, ahogy sétálgatnak, etetik a vízben úszkáló kacsákat. Szeret elidőzni itt, nézni az arcokat és eljátszani a gondolattal, vajon milyen történetek húzódnak az őszi napfényben meglágyuló vonások mögött. Amikor kislány volt, sokszor jöttek ki ők is a szüleivel és a bátyjával ide. Főleg hétvégén, ebéd után szerettek sétálni a vízparton. Ilyenkor minden annyira nyugodt. Ahogy távolabbra néz, egy nyurga kislányt pillant meg, aki a szülei előtt szalad, jóval megelőzve őket és kissé pufók, fodros ruhába bújtatott babát ölel magához. Szinte pillanatok alatt ott terem a pad mellett.
-Csókolom! Leülhetek melléd? -kérdezi csilingelő hangon.
Az idős hölgy rámosolyog és boldogan kínálja hellyel.
-Megnézhetem a babádat?
-Persze, de nagyon vigyázz rá! Ő már öreg! A nagymamától kaptam! – büszkén adja át a kissé kopott babát.
Milyen érdekes! Neki is volt ilyen babája, amikor kislány volt. Annyira szerette! Pedig először nem akarták megvenni neki, mert, hát lássuk be, nem a legbájosabb darab. De ő ragaszkodott hozzá. Valahogy volt benne valami, ami megfogta. Valóban nem az a klasszikus szép baba volt, de volt karaktere. Igaz, ő maga sem volt egy klasszikus szépség soha, néha még csúfolták is, bár ez kevéssé érdekelte. Soha nem gondolt magára úgy, mint akinek tetszenie kellene másoknak. Nem álmodozott a szőke hercegről sem. Sokkal jobban tetszettek neki azok a fiúk is, akik inkább voltak sármosak, mint jóképűek.
-Tetszik? -kérdezte a kislány.
-Nagyon! Tudod nekem is volt ilyen babám. Sárinak hívták. De sajnos már nem tudom, hol van. Régen találkoztam vele.
-Az kár! Pedig, ha meglenne a Te Sárid, most játszhatnánk. Visszaadod?
-Persze! Menj csak, várnak a szüleid!
Azzal a kislány felpattant és tovább szaladt.
Az idős hölgy még sokáig ült a padon és most Sárira gondolt. Melegség öntötte el a szívét és pár percre ő is ismét az a kislány volt, aki őszi délutánokon boldogan szaladgált kissé furcsa babájával.
-Ha hazaérek, megkeresem, talán a padláson lehet. Az unokák biztosan örülnének, ha elmesélném nekik Sári történeteit. És talán jövő szombaton el is hozom magammal, és akkor majd játszhatunk együtt.